36. Magyar Ház - New York (2017.06.24.)
Laudetur Zoltán Kodály.
Ú T R A V A L Ó
"A zene, a dal, az ének - legyen mindenkié!" - figyelmeztet Kodály máig élő hitvallása. Ennek azonban a laikus, műkedvelő, vagy vájt fülű hallgatóin kívül még két fontos kritériuma van: Egy hivatástudatában a végletekig megszállott művész-pedagógus, valamint őt, s tanítását, kéréseit, utasításait, elvárásait maradéktalanul betartó, követő, különleges adottságokkal bíró lelkes fiatal énekesek, zenészek csapata.
Ez a három út találkozott, e ritka feltételek teljesedtek be június 24-én Schóber Tamás karigazgató és a Pécsi Pannon Gyermekkar manhattani hangversenyén. Ennek lehetett tegnap délután szem- és fültanúja a Magyar Házban, az 1100 éves Duna-Tisza menti etnikum, egykor több mint kétszázezer fős newyorki diaszpórájának jelenlevő közönsége. A koncert magával ragadó, káprázatos volt, az átélt élmény, felejthetetlen, örök emlék marad.
A narrátor, konferanse szerepét is betöltő karnagy bevezetőjében elmondta, hogy ezek a rövid, fülbemászó, könnyen dúdolható dalok, dallamok, a zeneirodalom két géniusza, Bartók és Kodály feldolgozásaiban már koránt sem olyan egyszerűek. Megtanulásuk, elsajátításuk nehéz feladatot jelent, gyakorlásuk, összeéneklésük, csiszolásuk hosszú kitartást, türelmet igényel, hogy végül abban a minőségben szólaljanak meg ahogyan szerzőik megírták, ahogy hallani szeretnék, ha még köztünk élnének.
Valóban, aki átlépte a zene végeláthatatlan birodalmának öt vonalas küszöbét, ismeri a sor eleji kulcsok, keresztek, b-k jelentését, némi fogalma van a kvintkör hangnem váltásairól és érzékeli az egyre gyorsuló ritmusú kánonok bonyolult összhangzatát - az a Cipósütő, Lánycsúfoló daloknál, Schóber Mise részletében már sejthette, micsoda gigászi feladat, munka lehetett mindezt az alig két éves fiatal, gyermek énekkarnak "nem középiskolás fokon, (be) taní-tani." Részükről pedig látszatra könnyeden, felszabadultan interpretálni, nekünk átadni.
Kodály évét ünnepeljük, születésének és halálának kerek évfordulóira emlékezünk. Ez dominált, határozta meg a repertoárt, az egymást pergőn követő dalok, énekek sorrendjét. A műsor szerkesztett formája is zenei mintát követett. Auftakttal indult - Himnusz, Levél az otthoniakhoz - ezt pattogó staccató követte, talán majd minden magyar által ismert vidám, mezei népdal csokor volt egybe kötve. Azután lágy andante, Kodály latin nyelvben való jártasságát élvezhettük. A két zeneóriás legendás barátságára emlékezve váltva csendültek fel néhol fortissimóba erősödő műveik. A de crescendo pianója alatt zsebkendők kerültek elő, amikor Demjén Ferenc Pannonok kérlelő hangján hívogatta haza a fészkétől hétezer kilométerre megült Sólymát! Ez után, da capo al fine, visszatekintettünk az indulásra, Kodály állam alapítónk hozsannájával. Onnan Schóber Credójával még egy ezredévnyit hátrább léptünk, az eredő kinyilatkozásra, az azt követő ősi ítéletre ami után hol tiltva-titokban, mártírként üldöztetve, hol tűzzel-vassal terjesztve szállt apáról-fiúra a hit, ami a műveltség útjára terelte és 2000 évig fenntartotta Európát. (Aminek napjainkban enyhén inog, ingatják fundamentumát?)
Az Esti dal már a búcsúzás fájó érzését keltette bennünk, Fantasztikus volt a beletoldott variáció, majd váratlanul megint az elmondhatatlanul szép, eredeti, halk Kodály elköszönés a "Jó éjszakát." Végül kolosszális - a zene történek archívumából merített - ötlet volt a Búcsú dal, ami közben a fiatal művészek Josef Haydn-i módon, lassan egyenként, végig énekelve, elhagyták a termet.
Nehéz volt szavakat találni, bölcsnek hangzó mondatokat fogalmazni, sematikus gratulációkat ismételgetni. Ritkán használt fogalmak: Lét, Küldetés, Végtelen, Ős-Szeretet... kavarogtak bennünk. A zene emberi lelket tágító húrjai pattanásig feszültek, a harmóniák szférákba ívelő határait ezen a délutánon áhítattal léptük át. Ehhez talán még egy jelenlevő profi muzsikus sem tudott volna bármit kiegészíteni, hozzáfűzni.
Talán ha társművészetekhez, a lírához, költészethez fordulnánk segítségért? Mert a vers is zene, a sor végi összecsengő rímek, a magas és mély magánhangzók váltakozó tonikája, a szótagok időmértékes ritmusa is harmóniát sző, dallamot ébreszt olvasóiban, hallgatóiban.
Kodály Zoltán, a "Nemzet Ének tanára", szülőfaluja, a galántai mezítlábas gyerekeknek ajánlotta a Kis bicínia füzeteket. Én most útravalóul hozzátok, fiatal pécsi, Pécs környéki dalnokokhoz szólok, idézem az elcsatolt Felvidék talán legnagyobb költőjének megindító sorait. Lehet néhány év múlva elhagyjátok a kórust, különböző szakokon tanultok tovább, eltérő hivatást gyakoroltok, más foglalkozást űztök majd. A zene, a kodályi ars poeticát szolgálva, csupán kíséri, kiegészíti, olykor talán elviselhetőbbé teszi életeteket. De addig is, kérlek, kérünk benneteket:
"Vagy ha elmult, s többé vissza nem jő,
A víg ének, s régi kedvetek,
Legyen a dal fájdalmas, merengő,
Fiaim, csak énekeljetek.
(Tompa Mihály)
Szerencsés hazautazást, kedd reggeli jó leszállást kívánok,
Lődi Ákos
New York, 2017. Június 25-én.
